Sziasztok!
Túl vagyunk a kiállításon, és azt hiszem elmondhatjuk, hogy nagyon sikeres volt számunkra. De kezdjük az elején. Csütörtökön még szőnyegért rohangáltunk, mivel kiderült, hogy az nincs benne a nem kevés (nagyon nem kevés) "nevezési" díjban, vagyis a stand árában. Úgyhogy vettünk szőnyeget, aztán szépen elmentünk hogy berendezzük a helyünket. Ekkor jött az első sokk: a több ezer dolláros standok látványa, olyan dekorok, hogy csak na... Hát picit beijedtünk... aztán gyors gondolkodás, mit lehet tenni. Szereztünk éjjel fekete anyagot, hogy az legyen a standunk háttere (és ne a fehér amit adtak), amit kimostunk, megszárítottunk, és pénteken a show előtt még gyorsan ki is vasaltam. Megérkezett Bea is, hozta a maradék kellékeket, és délután nekiindultunk. Még gyorsan felvettük az új promó könyvet, amit a nyomda nekem elkészített két nap alatt, felár nélkül, aztán megérkeztünk a helyszínre, összeraktuk a standot, kidekoráltuk a lehetőségekhez képest és pontosan fél órával nyitás előtt készen is álltunk... Volna... ha nem hagytuk volna otthon Áron ingjét. Az öltönynadrág nálunk, az övet bekészítettük, szép cipő, szép zokni, szép mellény... csak éppen ing nincs hozzá... Csak egy kapucnis fehér pulcsi amiben jött. Hurrááááá... Hazamenni abban a forgalomban esélytelen, vége lett volna a show-nak mire visszaér. Úgyhogy egy kiállító standnál, ahol férfiöltönyöket mutattak be, kapott egy kupont a boltjukba, (50%) és gyorsan elment venni magának egy inget. A bolt szerencsére 5 km-re volt tőlünk. Talált is egy szépet, és laza másfél óra múlva ő is csatlakozott hozzánk ismét, egy nagyon elegáns, de még 50%-osan is elég drága fekete ingben. És még azt hittem, hogy a legnagyobb baki az lesz, hogy én nem hoztam harisnyát a szép cipőmhöz...
Szóval pénteken nem számítottunk sok érdeklődőre, nem is volt tömeg, de azért a 4 óra alatt mindig volt valaki a standnál, akivel lehetett beszélni. Tehát jobban indult, mint ahogy gondoltuk. Este 10re értünk haza, még vacsiztunk egy kis konzervlevest, aztán olyan fél 12 körül lepihentünk. Másnap reggel 8kor már indulni kellett (addigra Bea, aki 6kor kelt már megfőzött estére egy nagy adag fincsi sonkás krumplilevest). Végre mindenünk megvolt, és indulhatott a show! Nem kellett sok idő, nyitás előtt már rendes sor volt a bejáratnál, aztán 10 után nem sokkal elszabadult a helyzet. Jöttek az emberek rendesen, ebéd után pedig durvult a tömeg... Folyamatosan beszéltünk mindhárman: volt egy jó taktikánk is hozzá. Bea iszonyatosan ügyesen szólítgatta le az arra járókat és nyomott a kezükbe szórólapot, és ezzel "megfogva" őket, már szépen közelebb is invitálta a kedves vendéget hozzánk. Ott bemutatott valamelyikünket, és mi átvettük a beszélgetést, ő meg ment a következő embert szerezni... Jól működött ez a dolog, meg kell hagyni. Amikor pedig már mindketten foglaltak voltunk, akkor ő is elmagyarázott mindent és válaszolt mindenkinek a kérdésére. Délután kettőkor aztán megtört a jég, és az első kliens leült a standunknál. (volt két kis ottománunk, meg székünk, meg kisasztal a sarokban egy lámpával, olyan kis hangulatos leültetős sarokként) Egy anyuka és a lánya ültek le, beszéltünk még keveset, és pár perc múlva már írtuk is alá a szerződést. Onnantől kezdve a mi önbizalmunk is megnőtt, ráéreztünk mit kell mondani, hogyan és mikor... És nem sokkal később már a második pár ült le, hogy aláírjanak velünk. Este 9ig tartott a show, még negyed 10kor beszéltünk, aztán haza, vacsi (jaj, de hálásak voltunk azért a krumplilevesért! vittünk ugyan szendvicset, de sem Áron, sem én nem ettünk egy falatot sem egész nap, úgy pörögtünk) és éjfél után végre ágyban.
Másnapra már rendesen lestrapáltak voltunk, de mosolyogtunk továbbra is kitartóan mindenkire. Ugyan a délelőtt érdekes volt, mivel kb. 10 megkérdezett emberből 8 azt mondta, hogy már van fotósa, de aztán a délután ismét felpörgött, és szerencsére még egy szerződést sikerült aláírjunk, valamint két visszatérő pár is jött, akik tulajdonképpen mellettünk döntöttek, de egyenesen megmondták, hogy a szülőknek kell dönteni. Este 6kor aztán vége lett a shownak, és egy óra múlva már minden a kocsiban volt, indultunk haza. Ja, Bea hajnalban ismét alkotott, egy nagy adag paprikás csirkét. És amikor hazaértünk, amíg mi hordtuk be a cuccokat a kocsiból és igyekeztünk normális állapotokat varázsolni a nappaliban, addig csinált nekünk rántott husit rizzsel vacsira. Ezzel a fincsi menüvel ünnepeltük a kiállítás sikerét, no meg egy kis vörösborral!
Másnap reggel 3/4 7kor mindannyian elindultunk, Bea haza (majd utána munkába), Áron és én munkába. Olyanok voltunk mint a zombik... még egy épkézláb gondolatunk sem volt.
Aztán kedden jött a hívás az egyik pártól, hogy a szülőknek is nagyon tetszik minden, és minket választottak. Nagyon örültünk! Egy másik párral pedig most csütörtökön fogunk találkozni. Szóval alakul... Egy-két e-mailes ajánlatot is kiküldtem, de az e-mail áradat még nem indult meg. Majd meglátjuk... 600 szórólapnak kell hatnia, főleg, hogy egytől egyig szinte mindenki megjegyezte, mennyire vagány, jól néz ki, igényes, érdekes, klassz a szórólapunk... (bocsi, "kicsit" büszkék vagyunk rá)
Most ennyi, a további fejleményekről reméljük hamarosan beszámolhatunk! Addig is puszi mindenkinek, és itt még egyszer szeretnénk megköszönni Beának (aki amúgy a Marketing Manager-ünk, a jelvénye is megmondta) az iszonyatos segítséget, a rengeteg leszólított és standhoz irányított ügyfelet, a stand (és az én fekete pulcsim) folytonos rendbentartását, a könyvek lapjainak folyamatos takarítását, a fincsi vacsorákat és leginkább azt, hogy rendületlenül tartottad bennünk a lelket és adtad a sok pozitív energiát! KÖSZÖNJÜK! És mindenkinek, aki drukkolt nekünk!
Puszi: Andi és Áron
www.vdartphoto.com
